Virgo
fordította Gulyás Adrienn
Sík kiadó, Budapest, 2000
(93-97. oldal)




Az ablak akrofóbiás parkolóra, egy szakadatlanul szabadságharcba induló bronzköltö
dicsöségére és egy hófehér hídra nézett, de mi hátat fordítottunk a kilátásnak, és kitágult
pupillánk, ahová nem hatolt be sem parkolók, sem költök, sem hidak káprázata, a ruháink
és alsóruháink sötét-világos kupacára szegez dött, amely egyre halmozódott a katedra
közepén, mintha a nemek közötti érthetetlen különbséget akarta volna valaki nagy
nehezen kifejteni, de egyszersmind olyan természetességgel, mintha egy fürdöszobai
hokedlire pakoltuk volna a holmikat. Az aránytalanul nagy tér volt csak szokatlan, ketten
lézengtünk a kétszáz före szabott ürességben, nem volt szabad fáznunk, mert az félelmet
árult volna el (meleg volt), nem volt szabad abbahagyni a vetközést, mert meg kellett
öriznünk mozdulataink végtelen hullámzását (már akkor teljesen meztelenek voltunk).
A feladat vérlázító egyszer sége miatt (itt vagyok, gyere, itt vagy, gyere!) sem bírtuk
rászánni magunkat.
A kongó terem ürében végül súlytalanul lebegni kezdtünk, kerültük egymást,
vonzottuk egymást, összeütköztünk fájdalom nélkül: fehér bohócok mutatványa a Mars...
vagy a Vénusz, persze a Vénusz körül keringö cirkuszi sátor egében, Vénusz, Vénusz,
Vénusz, Bel bal keze beleakaszkodott a hajamba. Tudtam, hogy sikamlós a hajam,
sikamlós a böröm, sikamlós a nyelvem, hogy semmi a világon nem olyan sikamlós, mint
amilyen oldott állapotban várom Belt, tudtam, hogy a combom közti redöket ellepö nedv
nem cseppfolyós, csak síkos, mint egy csillámló üveggolyó benne számtalan másik
csillámló üveggolyóval, melyek gurulnak össze-vissza, ahogy ez a nedvesség csúszkál
össze-vissza önnön, hihetetlen átlátszó lamellái mentén, nedvességnek nevezik, nemi
izgalomnak, de én másképp fogalmazok (képzeljünk ide egy édes, csúszós, pirinyó semmi
gyöngyhagymát, mely hagyma nincs, nem létezik, csak folyton lenni szeretne), és Bel
jobb kezének három ujja (a mutató-, középsö - és gyürüsujj), elmerül a felfoghatatlanul
kis hullámokba és andalúz gitáron játszik. Azt játssza: "élvezz, Atina, élvezz", s én azt
hallom: "szeress, Atina, szeress". Jó, Bel, jó, csak várj még!
Bel süket volt néma szavamra, és én nem néztem, mit csinál. A böröm fénytöl
reszketett, áttetszövé váltam. Világítóbogár lett belölem, selyemfényü selyemcukor,
átlátszó nyalóka, idötlenül, idétlenül moccanatlan eszement fehérnép. Átengedtem
magam a remegésnek, túláradó hálával jóváhagytam addigi életem minden pillanatát, s
most már én is simogattam Belt, kezdtem játszadozni a szájával, az orrával, a homlokával,
a halántékával, két ujjam közt forgattam a fülét mint egy aranypénzt, mintha büvész
lennék, s venném el a füleket mint az aranypénzeket, még, még, még, amíg meg nem
hallják, vagyis hogy Bel meg nem hallja: nem akarom, hogy tovább térdeljen elöttem,
mert eljött az ideje egy nagy fényességes csóknak, mindketten fejböl tudtuk a kottát, s
végre Belnek is eszébe jutott a folytatás, felállt s egyenként harapdálni kezdte az
ajkaimat, aztán belül rátalált a nyelve és a nyelvem közé kevered ujjaimra, mert bár
sokat kértem töle, én meg kitaláltam, hogyan lehet kézzel sokszorosítani a csókot és a
nyálat. Sokat kértem és olyan letagadhatatlan nyilvánvalósággal, hogy hirtelen hanyatt
találtam magam a földön, keservesen nyögdécselve, új korszak dimenziójára széttárt
lábbal. A linóleum csak a genezis három elsö napján volt hideg. Megint elnehezültem,
mint a viperás tisztáson, amennyit nyomott Bel és amennyit én nyomtam, az mind belém
nyomódott. Szavak nélkül nyüszítettem: rajta, Bel, elegem van ebböl a hártyából, szakítsd
át, rajta, siess már!
Engedelmeskedett. De azt hiszem, a tulajdon tiszta, érintetlen boldogságomtól nyíltak
szét a nagy- és a kisajkak, a boldogságtól, hogy egy férfi pompás, sima, kemény tagja
belém hatol, ám ugyanez a boldogság, ez a boldogság, ami — egyszer — ehhez hasonlít,
ellenállt belülröl; nagyon kicsit ellenkezett, utána rögtön engedett volna, csak egy
ezredmásodperc töredékéig tartott fogva, de akkor Bel már nem volt ott, hogy
megszabadítson. Egy hasonló képi hatással, mint amit az arca szokott kiváltani belölem,
láttam eltávolodni a péniszét akár egy fehér üstököst lassított felvételben, láttam hosszúra
nyúlni, mintha egy köldökzsinór szellemképe lett volna, sokáig magam el tt láttam, akkor
is, amikor Bel már az ablakpárkányon ült.
Sírt.
Nem tudtam, mit csináljak. Az összes ösztönöm, amely a segítségemre siethetett
volna, még mélyen sértve magába zárkózott, nem tehetettem róla, nem én szegtem
szárnyukat. Megborzongtam. A linóleum lassan hitehagyó lett, fagyossága belém
szivárgott. Felkeltem, úgy tettem, mintha alvajáró lennék, félig halott csókot leheltem Bel
nedves szemére, felöltöztem. Felmásztam a tátott szájú el adóterem legfelsö padjáig,
leültem, néztem, ahogy Bel is felöltözik. Nem volt bennem sem szerelem, sem gyülölet,
semmi. Szüz voltam, fáradt voltam.